Vallomások

Kedves Betti!

Mióta megírtam az első jelentkező levelemet,már háromszor jártam a gyerekeknél a Heim Pál Kórházban. Két hete voltam egy kis összejövetelen is, ahol láttalak Titeket beszélni az Alapítvány munkájáról, az örömeitekről, elképzeléseitekről. És belevonódtam. Érzelmileg rabul ejtett. Editke teljes természetességgel vezetett be a gyerekek közé. A kórházi falak közé zárt, mégis ugyanúgy felhőtlenné alakítható világukba. Bedobott a mély vízbe, gondoltam kb. fél percig, de rájöttem arra, amit Kati is mondott, hogy nem kell semmilyen receptet, vagy szakmai tudást elővenni, egyszerűen magunkat kell adni.

Bevallom, ez az első alkalom a kórházban kicsit csalódás volt nekem. Volt valami olyan várakozás bennem, hogy mi majd itt megváltjuk a világot...és nem éreztem ezt, nem voltak magasztos élményeim, hanem hétköznapi boldogságnak mondható érzéseket éltem át. De rájöttem, ez nem erről szól...sajnos nem találjuk meg egy-egy betegség ellenszerét mi sem, meg sem tudunk gyógyítani senkit ez alatt a két óra alatt. Mégis amit csinálunk, azzal kicsit megváltjuk a gyerekeket abból a bezárt világból, ahol a betegségüket kénytelenek viselni. Ami nekem "csak" természetes hétköznapi boldogság, az Nekik - lehet - két óra megváltás...vagy akár több is, mert azzal, hogy eljövünk Tőlük, nem döntjük össze azt, amit felépítettünk, az még egy kicsit tovább él, dolgozik bennük.

Nekem természetes érzés, magamat adom, s Ő is gyerek lehet, akár rosszcsont, játszhat, firkálhat, szétvághat, széttéphet, akár szétrombolhat...ha éppen arra van szüksége, hogy kiadja a szorongását, a fájdalmát. A hétköznapi boldogságra pedig rárakódott sok-sok öröm a következő alkalmakkor, ami már nem is annyira hétköznapi és természetes, annál sokkal erősebb, több. Amiben már szándék, igyekezet, élvezetes munka van az Ő részükről és a részemről.

Múlt hét óta a kabátom zsebében lapul egy piros tátika, amit az egyik kislány hajtogatott nekem, miközben a szobatársaival és egy bevonódó Apukával kosarat és baglyot hajtogattam. Bármikor a zsebembe nyúlok, beleakadnak az ujjaim, eszembe jut Ő is, a többi kisgyerek is, az, hogy egy ilyen kicsi dolog milyen nagy örömet tud okozni, s eszembe jut, amikor kiskoromban mindenfélét hajtogattam. S eszembe jut Anyukám, a Nagymamám, a tanítónénik,s hogy milyen lesz majd, ha a saját gyermekemmel fogok hajtogatni, festegetni, játszani.Rengeteg irányba elíndít a tátika, s a kórházi látogatások.

Tudom, számomra most kezd kinyílni ennek a munkának, az önkéntességnek, a gyerekek kórházi létének, a sokféle játéknak, az ezekhez kapcsolódó nehézségeknek a világa. Csak szerettem volna megosztani Veled, mennyi örömöt, érzést, gondolatot, tervet tud kiváltani és elindítani az emberben ez a GYERMEKVILÁG.....

Erdős Ági

<< Vissza