Vallomások

Kedves távoli játszó Társaim!

Néhány évvel ezelőtt történt, amikor először csatlakoztam az Ágyszínházas csapathoz. Készültünk a kórházba a gyerekekhez. Két jelmezünk volt. A Mikulásé és egy nagy kengurué. Egy fiú a csapatból, lett a Mikulás és én (amúgy sem apró - 180 cm-es - termetemmel) a kenguru lettem.Nem emlékszem már, miért pont ez, de talán csak ez
a jelmez volt raktáron. Körbementünk az osztályokon. Így jutottunk el a
hematológiára. A legfájdalmasabb perc, mikor egy embert, főleg egy kis gyermeket
szenvedni látsz. És mi csak mentünk kitartóan, szobánként szembesülve a
gyerekek bátorságával és a szülők hihetetlen odaadásával. Mígnem elértünk
abba a szobába, ahol minden megválaszolatlan kérdésem válaszra talált. Ahol
értelmet kapott a szó: szeretet.
A 10 eves korú kislány, gépek árnyékában, csövekkel körbevéve, csendben
feküdt a szobában. Édesanyja mikor meglátott minket, nem akart beengedni
a szobába. Aztán máig sem tudom hogyan, de már bent álltunk a kis kórteremben.
Zavartan, ügyefogyottan. Hálát adtam, amiért jelmez volt rajtam, amely jótékonyan
eltakarta a könnyeimet.
A Mikulás beszélt. Arról mesélt, miért is vagyunk itt, mit hoztunk. A kenguru
(én), mint a Mikulás segédje vittem az ajándékcsomagokat az erszényemben.
A kislány csak hallgatott. Már nem tudott sokat beszélni. Csak nézett minket.
Remegve figyeltem minden mozdulatát, félve nehogy valamit rosszul csináljunk.
Aztán adnom kellett volna az ajándékot, de zavaromban belegabalyodtam a
saját erszényembe. Mire kimásztam belőle és felnéztem, megláttam azt a mosolyt,
amiért most már tudom, hogy érdemes!! Odamenni, beszélni, játszani, nem
feladni, reményt adni, mosolyt csalni az arcokra.
Közelebb mentem a csomaggal és mit láttam? Egy kis plüss kenguru? Azt szorította
magához a kislány. Az Édesanyja odalépett mellénk és azt mondta: gyere,
tegyük bele a kis kengurut az erszénybe, elmennek együtt Ausztráliába, ahol
a kenguruk élnek. És Ő megtette. Az a kicsi, beteg kislány, akinek oly fontos
volt az az icipici kenguru, beletette őt az erszényembe. És mosolygott.
Senki nem szólt a szobában. Nem tudtunk. Képtelenek voltunk bármit is mondani.
Aztán, ahogy a pillanat elrepült, csodás varázsát köztünk szerteszórva,
magunkhoz tértünk és a Mikulással, közös erővel kihalásztuk a kis kengurut
és visszaadtuk. Nehezen találtam a hangom, a szavakat. De azt ígértük, hogy
jövőre ugyanekkor visszajövünk, s újra együtt leszünk.
Jövő évben már nem találkoztunk.
Azóta sok más kisgyerekkel ismerkedtünk meg. Együtt sírtunk és nevettünk
Velük, s oly sokszor a szüleikkel is.
Néhányan már nincsenek velünk. Ez nagyon tud fájni.
A tekintetük, a mosolyuk beleégett a szívembe. Hiányoznak. Mikor bementünk
a kórházba, ss tudtam, Ő vagy a másik kisgyerek ma már nem jön játszani,
összeszorult a szívem. Közben kiraktuk a játékokat az asztalra, kezünkre
húztuk a bábokat és körbementünk kihívni a gyerekeket a szobából. Mosollyal,
kedves szóval. Másfél óra múlva a kórház előtt álltunk és talán bután hangzik,
de én boldognak éreztem magam. Büszke voltam és vagyok, hogy egy ilyen Csapathoz
tartozom. Akik minden héten, töretlen lelkesedéssel mennek és viszik magukkal
a mosolyt, a kacagást a beteg gyermekeknek. Ott voltam, és tudom, láttam,
éreztem, hogy ez mit is jelent.
Köszönöm, hogy Hozzátok tartozhatok. Büszke vagyok erre és Rátok! Csodálatos
dolognak érzem, hogy a szabadidőtökben, ebben a rohanó, sokszor akaratlanul
is önző világban, Ti megtaláljátok az utat, amiért és amin menni érdemes.
Szükség van Rátok és arra, amit tesztek.
Most nagyon messze élek Tőletek. És azok közül, amik a legjobban hiányoznak,
Ti vagytok és a kedd esti másfél óra a hematológián, kicsi mosolygós arcokkal
körülvéve.
Nagyon szeretlek Titeket! S csak kérni merem, de tudom, úgyis megteszitek.
Mentek újra és újra! Vigyétek a mosolyt, az örömöt, a reményt!
Sok szeretettel,
Noémi Goodall


Nóra:
"Mindig szerettem gyerekkel foglalkozni. Itt a kórházban a kicsiknek még
nagyobb szükségük van az odafigyelésre, mint máshol. A János kórházba (szerencsére)
általában rövidebb időre kerülnek be a gyerekek, ezért nemigen látjuk őket
2-3 alkalomnál többször. Mindegyikük másfajta törődést igényel. Én leginkább
a kicsikkel szeretek játszani, babázni. Egyik legkedvesebb élményem az,
amikor egy síró kisbabát sikerült elaltanom úgy, hogy elénekeltem neki néhány
dalt."

Andrea:
"Nagyon szeretem csinálni. Rengeteg szeretetet kapok, és fontosnak érzem
a munkámat. Ebben a gyerekek és a szülők folyamatosan megerősítenek. Ezen
kívül megtapasztalhatom a társaimmal a barátság kivételesen mély területét,
amikor egymást kiegészítve, sokszor támogatva dolgozunk. Az Ágyszínház csoportjába
tartozás a közösség élményét is jelenti számomra, olyan emberekkel tudok
együtt lenni, akik hasonló értékeket tartanak fontosnak, mint én."

Márta: "Sajnos ebben az évben nem tudom vállalni, hogy a kórházba
járok, mert rossz az órarendem, és sok minden szakadt rám. Ez valahol belső
konfliktust is okoz, mert az elmúlt két évben rájöttem, hogy a gyerekeknek
nagyon nagy szüksége van ránk. De szívesen veszek minden hírt, információt
az Ágyszínházról, Rólatok."

Ágnes: "A legszebb élményem a kórházban az, amikor a gyerekek éreztetik,
hogy visszavárnak, s tényleg a következő alkalommal örülnek, mikor meglátnak."


Edina: "A legnehezebb ebben az ágyszínházi tevékenységben, hogy,
hogyan dolgozzam fel a beteg kisgyerek szenvedését. Az első időkben különösen
nehéz volt, napokig a hatása alatt voltam. Sok gondot okozott a szülő jelenléte
is, mintha zavarná, hogy ott vagyunk, hogy velünk szívesen játszanak a gyerekek.
Ma már nagyon sok apró élményem van, egy-egy pillanat, amit esetleg már
fel sem tudok idézni konkrétan, de bennem élnek a nyomai, erőt adnak a folytatáshoz."


Eszter: "Azt hiszem, soha nem lehet megszokni, a halál közelségét,
különösen gyerekek esetében. De a sok apró jel - tekintet, mosoly - megerősítenek,
hogy van értelme, hogy hetente bejárjak a beteg gyerekekhez a kórházba."


Judit: "Emlékezetes volt, amikor egy kisfiú, aki az első alkalommal
nem vett tudomást rólunk, a végén o lett szinte a leglelkesebb résztvevője
a játéknak, s a következő alkalommal jó ismerősként köszöntött. "

Tamás: "Az egyik kisfiúval jól összebarátkoztunk, de a következő
látogatás alkalmával, csak ült, s nézett maga elé. Nem tudtam vele kapcsolatot
teremteni, az idegrendszerére ment a betegség. Nagyon sajnáltam. Néhány
hét múlva jobb lett az állapota, nagyon örülök, mert már jobban van. Az
egyik alkalommal egy olyan kislány feküdt a kórházi ágyon, akinek nem fejlődtek
ki a lábai. Nem mertem odamenni hozzá, de o hangosan rám köszönt, ezért
mégis odaültem hozzá. Megdöbbentett az élni akarása, az életszeretete, a
mély érzése, abban a sérült testben. Hajtogatni is tudtunk és társasjátékoztunk."


Judit: "Az Ágyszínházban évek óta dolgozom, voltak már igen szívszorító
pillanatok, de ezek új erőt adtak, hogy jöjjek, talán egy kicsit enyhítem
a fájdalmat, a magányt. Nagy élményem volt, amikor a Mikulás ünnepségen
beöltöztem krampusznak, s átéltem a gyerekek önfeledt örömét. De emlékezetes
volt az is, amikor készítettünk egy fonallabdát, s egy későbbi alkalommal
megláttam az infúzióállványra kötve."

Zsolt: "Nagyon fáj, ha egy gyerek a kórházban nem akar játszani,
elutasít minden közeledést, pedig láthatóan unatkozik, rossz neki egyedül.
Mindig gondolkodom rajta, hogy tudnék neki segíteni. De olyan jó, amikor
látom, hogy mégis felszabadul a kisgyerek a közös játékban, hogy a találkozónk
végére már mosolyog, amit hoztunk ötletet, játékot folytatja, s a többieket
is bevonja a közös játékba, amit én kezdeményeztem."

<< Vissza