Vallomások

Felemelő pillanat a Balesetin

Pénteken picit korábban érkeztem az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet Gyermek Traumatológiai Rendelőjébe, mint ahogy egyébként szoktam, így még egyetlenegy önkéntes társam sem volt még ott.

A váróterem szinte üres volt és hála istennek csak egy kisfiú ült az anyukájával az ajtó közelében. Várták, hogy behívják őket. Amint beléptem láttam, hogy az anyuka nagyon ideges. Miután lepakoltam odamentem hozzájuk és bemutatkoztam. Elmondtam nekik, hogy én azért vagyok ma itt, hogy a várakozás perceit könnyebbé tegyem mindkettőjük számára, de persze elsősorban a piciknek. Majd rámosolyogtam a kisfiúra és megkérdeztem tőle, hogy nincs e kedve megnézni a csodás, kisautó gyűjteményemet (amit korábbi adományokból gyűjtöttem össze), és tényleg szebbnél-szebb kisautókból állt. A kisfiú szomorúan rám nézett és rázta a fejét. Az anyuka közben elmesélte, hogy a kisfia leesett az oviban a mászókáról, és valószínűleg nagyon megütötte a bordáját, és nagyon félt, hogy valami komolyabb baja lesz a kisfiának. Ezért nem engedte meg, hogy a kisfiú mozogjon.

Ekkor kitaláltam, hogy ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegynek kell Mohamedhez menni, így odavittem neki a teli zacskó kisautót. Gondolva, hogy hátha ezzel fel tudom kelteni a kisfiú kíváncsiságát, játszó kedvét. A kisfiúnak azonnal felragyogott a szeme és rögtön kezdte kipakolni a kisautókat a zacskóból. Ő akkor ott nem egy sérült, beteg kisfiú volt, csak egy kisfiú, akinek lételeme a játék.

Sejtettem, hogy nincs komoly baj, mert akkor a kisfiú nem kezdene ilyen önfeledt játékba, de a mamája akkor még nagyon-nagyon ideges volt. Amíg a kisfiút lefoglalta a sok, szép különféle kisautó, addig én a mamájával beszélgettem. Próbáltam elterelni a gondolatait, de nem nagyon sikerült. Ez teljesen érthető volt. Érdeklődött az alapítvány iránt és lenyűgözte őt az, amit mi csinálunk. Felajánlottam neki, hogy szívesen látjuk őt a csapatunkban. Mindig szükség van kedves, lelkes, önzetlen, segítőkész emberekre, akik persze szeretik a gyerekeket.

A beszélgetés alatt kiderült, hogy az anyuka óvónő, aki egyedül neveli a kisfiát. Nagyon szívesen csatlakozna hozzánk, de sajnos nem tudja kire hagyni a kisfiát. Közben megérkezett az egyik kis önkéntes társam, Hajni is, aki odajött hozzánk és már ketten próbáltuk a kisfiú figyelmét lekötni és elterelni a gondolatait. Azt hiszem sikerült.

Aztán kinyílt az ajtó és az ügyeletes orvos behívta őket. Hosszú, néhány perc következett. Majd nyílt az ajtó és az anyuka könnyes szemmel jött ki. Azt hittük, hogy nagy baj van, mert a hölgy alig bírt megszólalni. Már a legrosszabbra gondoltunk……. amikor is hálás tekintettel ránk nézett és csak annyit mondott a könnyeivel küszködve: „Köszönöm, az Isten áldja meg magukat!”

Mint ha egy hatalmas kő esett volna le a mama szívéről és nemcsak ő, de mi is nagyon megkönnyebbültünk. Ekkor már Hajni és az én szemem is könnyes lett és mi is alig bírtunk megszólalni a meghatódottságtól. Halkan, annyit tudtunk válaszolni: Nagyon szívesen! Majd egymásra mosolyogtunk és elköszöntünk egymástól.

Hát azt hiszem az ilyen pillanatokért érdemes élni, és érdemes ilyen szolgálatot végezni……..és ez a nap felejthetetlen lesz számunkra, hiszen egy csodás, felemelő pillanatnak voltunk a részesei.

Péczeli Gabriella




<< Vissza